HTML

Azori-szigetek tavasszal

Azori-szigeteki útiélmények, hasznos információkkal San Miguel szigetére utazóknak.

Azori-szigetek tavasszal

2010.04.05. 13:15 Mr.XL

1. nap:

Már a repülőről látszik, hogy mennyire vadregényes helyre érkeztünk. A zöld ormok látványa a Jurassic Park nyitóképét juttatja eszembe, ahogy ereszkedünk lefele São Miguel szigetének repülőterére.
A gépről leszállva komótosan besétálunk a váróba. Se útlevél ellenőrzés, se vámos. A bőrönd hamar jön, néhány perc múlva már ott állunk az egyik autókölcsönző pultnál. Tíz perc sem telik el, már kezünkben a Renault Modus kulcsa. Kisétálunk a parkolóba, kellemesen langyos szellő borzolja hosszú fürtjeimet. Az autó egész tágas, teletankolva diesellel és még az üléseken sem kell állítani. Ölembe vettem a kölcsönzőstől kapott térképet, és nekivágtam a rövid távolságnak, ami a fővárosba, Ponta Delgadaba vezetett. A hasonló nevű szálloda a kikötő mellett volt, közel az óvároshoz. A recepciós hölgy igen kedves, elmagyarázza, mit hol találunk, mikor van reggeli, és felajánl egy jobb térképet, mint a miénk. Nincs sok vendég így március végén, ez itt mondhatni holt szezon. De látszik az egész környéken, hogy nem az a szokványos, zsúfolt turistaparadicsom. Autónkkal be is állunk a teremgarázsba, mert az utcákon fizetősek a parkolók. Egyből nekivágunk felfedezni a város gasztronómiai kínálatát, ugyanis a helyi Sata légitársaság igencsak odafigyelt az utasai diétás étkeztetésére. Egy hangulatos kis sétálóutcában találtunk is egy stakehouse-t, ahol az enteriőr és az elegáns teríték jelezte, nem harmadosztályú helyről van szó. Kézenfekvő volt egy Chateaubriand rendelése két személyre, hiszen a sziget messzeföldön híres szarvasmarha állományáról. Egy útikönyvben olvastam valahol, hogy egész évben legelik az üde zöld füvet és a sok fűszer- és gyógynövénytől olyan ízletes a húsuk. Előételnek kértünk egy felejthető zöldségkrém levest és egy fokhagymás olvasztott vajjal megkent kovásztalan kenyeret. Csak ásványvizet ittunk, és így megúsztuk az egész vacsorát 40 Euróból, jattal együtt. A két óra időeltolódásból és az éppen erre a hétvégére eső óra átállításból adódóan már kilenckor elég álmosak voltunk ahhoz, hogy visszasétáljunk a szállodánkhoz, hunyni egy jót. Annyira viszont nem voltunk álmosak, hogy rögtön el tudjunk aludni a priccs keménységű, ámde keskeny ágyon. Ezért aztán végigpörgettem a kábeltévé választékot, ahol két amerikai csatornán kívül az összes portugál volt. Megnyugodva konstatáltam, hogy a globalizáció erre, a mindentől távoli szigetre is elért. Ugyanazok a sorozatok, vetélkedők és reklámok.
Miért van az, egyes országokban, hogy egyetlen lepedőt és egy pokrócot adnak egy duplaágyas szobához paplan gyanánt? 
 
 
2. nap:
 
A reggeli nem okozott meglepetést. Ami jó, mert nem szeretem a meglepetés reggeliket. Sonka, tojás, pirítós, dzsem és effélék. Egész jó egy három csillagos helytől. Na és a kávé… Itt meg kell, hogy álljak egy pillanatra. Portugáliát bebarangolva, évekkel ezelőtt felfedeztem, hogy a helyi Omniát itt Deltának hívják, és bár mindenütt ezt lehet kapni, az íze nem szokványos. Bátran állíthatom, hogy ilyen jó kávét még sehol máshol nem ittam. (Remélem, olvassa valamelyik képviselőjük ezt a blogot, és küld nekem egy kartonnal a reklámért.)
            Az idő éppen jó volt, tehát útnak indultunk, hogy felfedezzük a sziget nyugati felében fekvő vulkáni hegyet és a benne rejlő csodálatos kis tavakat. De hát, ahogy az lenni szokott, mire felértünk az ezer méter magas hegyre, eleredt az eső és olyan köd volt, hogy az orrunkig sem láttunk. Ezzel a jelenséggel már találkoztunk Madeirán is, ahol a tengerparton hétágra süt a nap, a hegy csúcsa pedig egész napra reménytelenül felhőbe burkolódzik. Sebaj, itt leszünk egy hétig, majd visszajövünk máskor, hátha több szerencsénk lesz. A Bé terv lépett életbe és elindultunk keletre, lent a parton, ahol 17-20 fok között ingadozott a hőmérséklet, aszerint, hogy éppen sütött-e a nap, vagy sem. A lehető legkisebb és legeldugottabb utakat néztem ki a térképen, de minden nagyon jól ki volt táblázva, egyszer sem tévedtünk el. Tízpercenként kellett megállni, hogy lefényképezzük a tájat egy újabb és újabb miradouro-ról (kilátópont), amit barna táblák jeleznek előre az út szélén. Hangulatos halászfalvakon haladtunk keresztül. Itt a házak egytől egyig hófehérre meszeltek, és többnyire sötétzöldre mázolt ajtók és spaletták díszítik őket. Az út mentén továbbra is minden elképesztően zöld, és mindenütt tehenek legelésznek békésen. Feketék, fehérek, tarkák. (Lilát mi nem láttunk, az valami svájci fajta, itt nem honos.)
 
 
            Koradélután volt már, mire elértük Fornas-t, a környék kétségtelenül legérdekesebb települését. A vulkánhegy karima által övezett völgyben egy valóságos gyöngyszemre leltünk. A zegzugos utcákon át elértük a helység egyik fő látványosságát, a Terra Nostra parkot. Öt Euróért engednek be, de megéri a látvány. A 12 hektáros parkot egy bostoni kereskedő kezdte el építtetni a XVIII. században, ma jól ápolt botanikus kertként működik. A belépőhöz kapott kis térképen be van jelölve egy ajánlott útvonal, az utakkal és ösvényekkel szabdalt parkban. Mi ezt követtük és kényelmesen egy óra alatt sétáltuk körbe. Ha van nálad fürdőruha, megmártózhatsz egy, a park közepén lévő természetes medencében, ahol elég bizarr, mustár színű, meleg termálvíz szolgál felüdülésül. (Átöltözési lehetőségül csupán néhány pad szolgál.)
 
 
            A nap már lemenőben volt, amikor kisétáltunk Ponta Delgada jachtkikötőjébe, hogy tájékozódjunk a hely fő attrakciójáról, a bálnales utakról. „Whale watching” utakat elvileg több cég is kínál, de nagy árverseny nincs köztük. 40 és 50 Euró között van az ára egy félnapos bálnanéző túrának, szezontól függően. Találtunk is egy irodát lent a parton, ahol befoglaltunk egy utat holnap délutánra. A cég embere megnyugtatott, hogy remek idő lesz, és az óceán is nyugodtnak ígérkezik. Ennek igazán örültem, mert nem szerettem volna, ha a bálnalesből rókales lenne. Valamint ígéretet tett arra, hogy ha nem látnánk bálnát, visszafizetik a pénzünket. Ez korrekt ajánlat. (Gondolom ilyen még nem fordult elő.)
            Ma este egy másik étterembe ültük be, amit úgy választottunk ki, hogy itt ültek a legtöbben. Nem véletlenül. Nagyon finom a kaja, bőségesek az adagok, és kifejezetten jók az árak. Előételnek kiraktak elénk egy tálka olajbogyót, friss kenyeret és egy nagyon finom érett sajtot. Ezt, ha nem nyúlunk hozzá, nem számítják fel. De olyan jól néz ki és olyan éhesek voltunk, hogy még az olíva fűszeres szószát is kitöröltük a maradék kenyérrel. Ettünk egy nagy adag rostonsült tintahalat és egy jókora sajtos csirkemellet és ittunk mellé egy korsó sört és egy üveg kólát, ami itt 3,3 dl, nem olyan kóstoló adag, mint az otthoni vendéglőkben. Az egészért 22 Eurót kértek. Azt hiszem, megérdemlik, leírjam a címüket: Restaurant National, Rue A. Oriental 18. Ponta Delgada.
 
3. nap:
 
            Egy szikra felhő sincs az égen, bepattantunk a kocsiba, és irány a tegnapi tavak, hátha ma szép az idő odafent is. Nem akartunk ugyanarra menni ezért egy alsóbbrendű utat választottunk a cél felé. Meg is lett az eredménye. Úgy el kavartunk, hogy csak na. A sok legelőhöz és magángazdasághoz vezető aszfalt utak útvesztőjében nehéz eligazodni, ha azok többsége nem is szerepel a térképeden. Végül aztán csak megtaláltuk a helyes irányt és ragyogó napsütésben értük el a Cadeira das Sete Cidades tetejét. A kilátót könnyű elkerülni, figyelni kell az út jobb oldalán a bejáratot. Úgy néz ki, mintha egy magánterületre vezető kapu lenne, és csak egy kisebb tábla jelzi, hogy bizony látványosság van itt. Elindultunk a vörös salakos erdei úton és néhány száz méter múlva megpillantottuk a kilátópontot. Az utolsó métereken, gyalogosan kapaszkodtunk fel. A látvány pazar volt, de nem egészen az, amire számítottunk. A völgy aljában két tengerszem van, amiből az egyik smaragdzöld, a másik türkizkék. Mi azonban egy hófehér felhőtakarót láttunk beülni a völgybe. Úgy elterpeszkedett ott, mint aki direkt bosszantani akar minket azzal, hogy kitakarja a lényeget. Mire leereszkedtünk a tópartra, már kezdett felszakadozni a felhő, úgyhogy sikerült egy-két igazán jó fotót csinálnunk.
 
 
A parton sétálgatva eszméltünk rá, hogy elszaladt az idő és minket várnak a bálnák. El is indultunk vissza a fővárosba, közben megálltunk a sziget legnyugatibb csücskénél épült Mosteiros falunál. Különleges látvány, ahogy az Atlantióceán emeletes hullámokkal ostromolja a vízből kiemelkedő szikla képződményeket. Ehhez képest meglepő, milyen szegény negyed épült erre a festői partszakaszra.
            A bálnatúra egy rövid ismertetővel kezdődött, ahol egy tengerbiológus lány néhány tábla és egy kisfilm segítségével bemutatta nekünk, mire is számíthatunk. Aztán egy mentőmellényt húztunk a nyakunkba és beültünk egy érdekes csónakba, aminek műanyag volt az alja és felfújható az oldala. Két oszlopban voltak az ülések kialakítva úgy, hogy lovagló pozícióban lehetett elhelyezkedni rajta. Volt egy kis háttámlája mindenkinek és egy kapaszkodó is, merthogy a csónak két akkora motorral volt felszerelve, ami képes volt akár 80 km/h sebességgel repíteni minket a hullámokon át. Körülbelül félórányira távolodtunk el a parttól, amikor észrevettük az első delfineket. Itt megálltunk egy rövid időre. Állítólag nyáron van lehetőség együtt úszkálni ezekkel a kedves kis állatokkal. Újabb félóra repesztés. A part már alig látszik, amikor a vezetőnk felkurjant, hogy balra egy Comum bálna család. (Balaenoptera physalus a pengék kedvéért) Megpróbálunk közelebb menni, de eltűntek a szemünk elől. Nem tudom mi a trükkjük a vezetőknek, egy biztos, minden technikát felvonultatnak a bálnák megtalálására. Folyamatosan tartják egymás között a rádiókapcsolatot, láttam GPS-t, nyakban lógó halradart. Időnként aztán nagy gázt ad, és vadul elkezdünk nyomulni egy irányba. Öt perc száguldás és meg is van a bálna. Ez most egy nagyobb, megállapítható a kilövellt levegő magasságából. Vezetőnkön látszik, hogy nagy izgalomban van. Valószínűleg kék bálna, ami igen ritka errefelé. Igen! Kiállt fel. Ez a világ legnagyobb emlőse. Mintegy 20 méterre tőlünk komótosan kidugja a szürkéskék hátát, hogy egy nagyot fujtasson, aztán ismét percekre eltűnik. Ez tényleg nagy dolog lehetett, mert a biológus lány sugárzó arccal közli, hogy ő is most lát ilyet először. Újabb gázadás, és pár kilométerrel odébb sikerül ismét utolérnünk Moby Dicket (Physeter macrocephalus). Vezetőink úgy elmerültek szegény állat hajkurászásában, észre sem vették, hogy egy teljes órát ráhúztak a hivatalos túraidőre. Öt óra is elmúlt már, mikor visszaértünk a kikötőbe. Ekkor kezdtük csak érezni, hogy valami nem stimmel az arcunkkal. Kint a nyíltvízen 150C volt és metsző szél, nem éreztük a nap erejét. Egy szó mint száz, úgy leégtünk, mintha elaludtunk volna egy szoláriumban, ahol épp aznap volt csőcsere.
  
4. nap:
 
Észrevettem, hogy ezek az azoriak utálják a tengert. A legszebb panorámával bíró partszakaszokon is a tengernek háttal építik a házakat. Biztos unják már, annyit látták. Ha belegondolok, jogos. Ha egész nap kint halásznék a vizeken, otthon már marhára nem lennék kíváncsi rá. Nekünk egyenlőre még bejön, ezért azt nézegetjük Ribeira Grande szűk utcácskáin, hogy melyik házat fogadnánk el, és hogy miként építenénk át. Ez az északi parti település inkább iparáról híres. Félóra alatt el lehet érni autópályán, de mi szeretjük a kihívásokat, és félútról visszafordulunk az otthon maradt fényképezőgépért. Az álmos kisváros főutcáján egy Eurót dobtam a parkoló automatába, ami két óra várakozásra elegendő. Megspórolhattam volna 50 Centet, mert a látnivalókra egy óra bőven sok. Inkább felmentünk a közeli Lagoa do Fogo tóhoz, ami nem volt akkora etvasz az eddig látott tavak után. Az utunkat salakbányák és geotermikus hőerőművek szegélyezték. Itt a vulkán melegét használják fel energia forrásként. Erről jut eszembe, egyetlen szélgenerátort sem láttunk, pedig szél van itt bőven. Elképzelhető, hogy tájvédelmi szempontok is közrejátszanak, mert azt is megfigyeltük, hogy sehol egy hacienda (villa) a tavak és kilátók környékén. De még csak egy panoráma étterem sincs sehol. Úgy látszik a helyi hatalomnak sikerült megmenteni a dombtetőket és tópartokat a köz’ számára.
Képeslapokon láttuk, hogy van itt a közelben egy vízesés, ahol nyáron még fürdenek is az alatta lévő kis tavacskában. Nem könnyű észrevenni a bejáratot, felfele menet a tóhoz simán elmentünk mellette. Visszafelé is csak az volt a gyanús, hogy egy erdei ösvény bejáratánál fagyit árulnak egy lakókocsiból. A jól kiépített, salakos út egy valóságos szubtrópusi esőerdőn vezet keresztül. Öt méteres páfrányok és tíz méteres ciprusok között, néhány perc alatt eljutunk egy kénes hőforráshoz és onnan csak néhány méter a vízesés. A hely neve Caldeira Velha. 
 
 
Ribeirától keletre Porto Formosonál az útikönyvek egy tea ültetvényt említenek, ahol meg is nézhetjük a teakészítés fortélyait. A helyet könnyű megtalálni, mert közvetlen a főút mellett van, és egy hatalmas teáskanna lóg a kerítésen cégér gyanánt. Besétálunk a nyitott kapun a skanzen szerűen berendezett létesítménybe. Egy fiatal lány fogadott minket, aki rögtön be is invitált egy helyiségbe, ahol videóról levetítettek egy kisfilmet, hogyan kerül a földekről a tea az asztalra. Aztán mutatott néhány muzeális gépet, amivel osztályozzák és szárítják a tealeveleket. Végül egy hangulatosan berendezett teázóba vezetett minket, ahol meg is kóstolhattuk a cég saját teáját. Mindezekért nem kértek pénzt, természetesen kötelezőnek érzed, hogy vegyél egy tasakkal az illatos levelekből. De ez rendben is van, nincs lehúzásérzésed, és a teájuk is finom. Mi a legerősebbet választottuk a három féléből. Ezt később egyébként viszontláttuk a helyi hipermarket polcain is.
 
  
Irány ismét dél, és ismét Furnas, de most a tóparton lévő kénes gejzírek felé vettük az irányt. Könnyű megtalálni a tó északi oldalán, csak a Caldeiras táblákat kell követni. Állítólag itt a helyiek gyakran főznek úgy levest, hogy egy zárt edénybe leeresztik egy gödörbe, majd letakarják. A föld annyira meleg, hogy néhány óra alatt kész a „cozido”, az ízletes húsos zöldségleves.
 
 
Délután megkerestük az itteni Tesco-t, aminek a neve Sol Mar, de nem hiszem, hogy még egyszer visszatalálnék oda, eléggé el van dugva. Az árak kábé az otthoniakkal egyezik. Mi egy kis helyi sajtot szerettünk volna venni, de az aranyárban volt.
 
5. nap:
 
Mikor elindulunk egy útra, úgy készülünk fel, hogy megvesszük a legjobb útikönyvet, hozzáolvasunk még a neten ezt azt, és nagyjából már tudjuk is, hogy mit akarunk megnézni. Aztán a helyszínen még megnézzük a helyi utazási irodák kínálatát, és újabb ötleteket merítünk. Idén egy újabb lehetőségre jöttünk rá. A képeslapok választékát böngészve, észrevettünk egy olyan vízesést, amit még nem láttunk. Megfordítva a lapot, rá is volt írva, hogy Nordeste, tehát arrafelé kell keresnünk. Az pont jó, mert a sziget keleti partjainál még nem jártunk. Szerencsénk volt, hogy rátaláltunk, a zuhatagra, mert sem a térkép, sem a táblák nem jelölik. Salga közelében egy kilátó pontot jelzett a tábla. Lekanyarodtunk, mert kilátóból sosem elég, ha kirándul az ember. Gyönyörűen virágzó parkon vezetett le az út egy parkolóig, ahonnan balra a tenger, jobbra pedig már látszik is a vízesés, de elég messze van innen, viszont tovább vezet lefelé egy út, csak keskenyebb és eszméletlenül meredek. Rövid ideig meditáltam, vagyok-e olyan jó sofőr, hogy ezen az úton esetleg vissza tudjak tolatni, ha mondjuk, jönne szembe valami. Végül úgy döntöttem, vagyok annyira lusta és kíváncsi, hogy bevállaljam a lejtőt. Az aszfalt eléggé dörcös volt, de helyenként mohásodott, máshol meg kisebb földkupacok tették csúszóssá, ahogy egyesben ereszkedtem lefele, folyamatosan nyomva a féket. Aztán egy olyan hajtűkanyar, hogy alig lehetett bevenni egy íven, és akkor nagyon megbántam, hogy nem bírtam elszakadni a kocsinktól.
 
 
 
Egy fekete pálya meredekségű szakasz, amelynek a vége mintha a tajtékzó tengerbe szakadna. Szerencsére nem így volt, egy újabb hajtűkanyar után már látszott a végállomás, egy kisebb kiszélesedés, ahol meg lehet fordulni. Innen gyalog folytattuk az utat egy kanyon felé, aminek a végében szakad le a víz, mintegy 20-30 méteres magasságból. Rövid, de annál veszélyesebb szakaszt tettünk, meg egy elhagyatott magánterületen keresztül, amikor rájöttünk, hogy ez a hely azért nincs benne a könyvekben, mert nem is lehet megközelíteni. Csalódottan fordultunk vissza, és akkor várt még ránk egy felfelé út a „halállejtőn”. Nem akarom csigázni a kedélyeket. Az, hogy itt írom ezt a naplót, sejteti, hogy nem maradtam Salgalakos, de senkinek nem ajánlom, hogy az első parkolónál lejjebb ereszkedjen. Legyalogolni, meg nem éri meg, mert a zuhatag fentről sokkal látványosabb. Ráadásul pár kilométerrel keletre, Achada közelében van egy másik vízesés is, amit nem lehet eltéveszteni, mert közvetlen a főút mellett van. Találtunk ott egy működő kis vízimalmot is, és még több kisebb nagyobb zuhatagot, melyeket karbantartott út köt össze.
 
  
Nordeste, ahogy a neve is mondja, a sziget északkeleti régiója, kicsit félreesik a turistaútvonalaktól. Itt a sziklás hegyoldalak meredeken zuhannak a tengerbe. Két szépen parkosított kilátó- és piknikhelyen kívül nem is láttunk más megemlíteni valót.
 
 
Továbbhaladva délnek egy festői völgyben találjuk Povoaçāo-t. A tengerparti településen látszik, hogy az utóbbi években indult fejlődésnek, mert itt már többségében modern, mediterrán jellegű házakat építenek a tehetősebbek.
 
6. nap:
 
Az utolsó napra tulajdonképpen már nem maradt semmi, az előre tervezett célpontokból, így aztán magunk elé húztuk a térképet és megnéztük, melyik úton nem jártunk még, és hogy jelöl-e ott bármi látnivalót.
Végül is P. Delgada piacán kezdtük el a lődörgést. Semmi egzotikus nem volt benne, talán csak az ananász árusokat kivéve. A szigeten állítólag nagy ananász ültetvények vannak, mi egyet sem láttunk. Tulajdonképpen semmilyen ültetvényt nem látni. Szinte mindenhol csak legelő van. Olyan a táj, mint Skóciában, csak itt marhák legelésznek, nem birkák.
Volt még néhány északnyugati falu, ahol még nem jártunk, ezért becéloztuk Capelas-t. Ezt a régiót sem nevezném frekventáltnak. Az út helyenként olyan keskeny, hogy egy autó is alig fér el rajta, nemhogy még egy szembejövő. Viszont piknikező hely itt is rengeteg van. A helyi önkormányzatok nagyon sokat áldoznak az egész szigeten a kulturált piknik helyekre. Mindenütt asztalok, padok, esőbeállók és grillsütő helyek. A legnagyobb meglepetést az okozta, amikor egy teljesen néptelen, ilyen helyen, a vécében, nem hogy papírt, de még kézmosó folyadékot is láttunk.
 
 Közben kisütött a nap, ezért visszaszaladtunk a szállodánkhoz, hogy a napozó teraszon kipihenjük a hét fáradalmait, és tegyünk egy kísérletet, hogy habfehér testünket, hozzábarnítsuk a bálnalesnél leégett fejünkhöz. (Nem sikerült.)

 

Szólj hozzá!

Címkék: bálna portugália san miguel azori szigetek ponta delgada caldeira